Emily Hunter előrecsusszanva ült az ágy szélén, felsőtestét előre-hátra himbálva dúdolgatott egy dalt. A szövegre már nem emlékezett pontosan, az emlékei egyébként is teljesen cserben hagyták, csak az maradt meg, amit amúgy szeretett volna elfelejteni, kitörölni az agyából mindörökre. Emily tizenkét éves volt, három évvel ezelőtt beszerzett ruháit régen kinőtte, egyébként is elrongyolódtak a sok használattól. Az elmúlt három év, amióta itt volt, külön élet volt, akárha virtuális valóság lett volna, teljesen elkülönült az igazi élettől. Másképpen telt az idő, más dolgok voltak fontosak, más gondolatok számítottak értékesnek.
A kislány arra számított, hogy a szeretett dal dúdolása valahogy visszarepíti őt az időben, újra normális életet élhet, újra boldogan játszhat a barátnőivel. Bár maga sem tudta, de egyfajta transzállapotra vágyott, amit már néhányszor sikerült is elérnie ez alatt az elátkozott három év alatt. A napfény hiányától teljesen kifehéredett teste itt kuporgott, a lelke azonban egészen máshol járt. Élt, de ez az élet csak vegetálás volt, nélkülözte a boldogság legparányibb csíráját is.
Órák óta dúdolta a dalt, de ez teljesen lényegtelen szempont volt számára. Az idő múlása nem volt hatással rá, nem is mérte már egy ideje. A nappalok és éjszakák váltakozása nem jutott el ide, az évszakok körforgása is egy másik dimenziónak számított. Emily szeme sarkában könnycsepp jelent meg, amely rövid tétovázás után elindult lefelé sápadt arcocskáján. A magányos könnycsepp követőkre talált, hamarosan patakként áztatta a lány arcát.
Bár nem akarta, Emily újra visszaemlékezett arra a napra. Tavasz volt, a leggyönyörűbb május. Emily Hunter boldogan játszott a ház előtti füves részen...
+++
Gazdagok voltak, az apja Martin Hunter jól manőverező bróker volt, akinek cége extraprofitot termelt. Futotta mindenre, amire a milliomosoknak futnia kell. Nagy ház, drága autók, személyzet. A pénz persze nem minden, de ők végül is boldogan éltek. Jane Hunter nagy szeretettel nevelte Emilyt és három évvel fiatalabb öccsét, Tomot, egyébként pedig jó hírű divattervező volt. A szép, fiatal és egészséges házaspárnak ott volt a két nagyszerű gyerek. Tulajdonképpen semmi, de igazán semmi okuk nem volt arra, hogy ilyen tragédiába keveredjenek.
Nem is volt baj, egészen addig, amíg két egymással össze nem függő, ám mégis valahol összetartozó dolog nem történt. A két esemény pedig a felszínre hozott egy harmadik problémát, amely aztán a későbbi eseményekhez vezetett.
Martin Hunter a pénz utáni hajsza közben némileg elhanyagolta egyébiránt kívánatos feleségét, aki viszont szerette, ha foglalkoznak vele. A férfi egyik közvetlen kollégája észlelte a helyzetet és lecsapott a kínálkozó lehetőségre. A flörtöt rövid románc követte, amit megtudott a felszarvazott férj is. Lett is botrány, de végül Jane megbánta bűneit és ígéretet tett, hogy soha többé nem csalja meg a férjét.
Alig állt helyre a családi béke, amikor Martin egyik nagyobb mérvű tőzsdei tranzakciója befuccsolt. Jelentős veszteség érte, persze nem annyira, hogy megingatta volna anyagi stabilitását, de nála a presztízsveszteség is hatványozottan mély nyomokat hagyott. A trauma mélyre hatolt, a lelke mélyére, ahová éppen azelőtt fojtotta le a megcsalás okozta megaláztatás miatti keserűséget.
Az együttható nem lett más, mint egy jól fejlett üldözési mánia. Martin Hunter a fejébe vette, hogy kitörni készül a harmadik világháború, amely olyan kataklizma lesz, amely kiirtja a Föld színéről az emberiséget. Csak azok élhetik túl a nukleáris katasztrófát, akik tökéletes biztonságban lesznek.
A föld alatt, egy abszolút biztos óvóhelyen, ahol elegendő élelmiszer és víztartalék van arra az időre, amíg nem lehet a felszínre jönni. Martin tehát sok pénze lévén teljes titoktartás mellett építtetni kezdett egy ilyen bunkert. Még a családját sem avatta be, attól tartva, hogy eljár a szájuk. Ha pedig más is tudomást szerez a megfelelő búvóhelyről, akkor megrohamozzák azt, és esetleg éppen ők nem férnek majd be. Elhatározta, hogy csak akkor fedi fel a titkot, ha igénybe kell venni és már ott lesznek.
Az óvóhely elkészült, mélyen a föld alatt, a várostól távolabb egy félreeső helyen. Elegendő élelmiszert és ivóvíz-készletet telepített oda, ruhákkal, könyvekkel, videókazettákkal együtt. Több tucat nagyteljesítményű akkumulátor biztosította az áramot, a berendezés pedig olyan volt, hogy egy jobb szállodában is megállta volna a helyét. A lényeg azonban két dologban rejlett.
Az egyik az volt, hogy úgy képezték ki az óvóhelyet, hogy kívülről nem lehetett felfedezni. A másik pedig az, hogy egy olyan időzítő szerkezettel látták el a bejáratot, amely nem engedi az ajtó kinyitását, még erőszak által sem. Legalább egy bomba közvetlen becsapódása kellett volna a zárba ahhoz, hogy esetleg feltáruljon a rejtekhely. Az ajtót tehát csak a beprogramozott idő múlva lehetett kinyitni kívülről, de belülről is. Ez utóbbira azért volt szükség, hogy a bezártságot rosszul tűrő családtagok nehogy önhatalmúlag szökést kíséreljenek meg a sugárfertőzött külvilágba, vagyis a biztos halálba.
A mű több, mint két évig készült, ám nem sokáig maradt kihasználatlanul. Azon a gyönyörű májusi napon Martin agya egyszerűen bekattant. Nem volt közvetlen kiváltó ok, a baj mégis bekövetkezett. Vasárnap volt, így hát mindenki otthon tartózkodott. A megbuggyant apa magához rendelte a családját és mosolyogva bejelentette, hogy a szép időre való tekintettel kirándulni viszi a családot. A gyerekek persze örültek és Jane is úgy gondolta jót tesz majd a séta. Látta ugyanis a férjén, hogy az utóbbi időkben egyre feszültebb, gondolta, segíthet a friss levegő és a családi kör.
Az óvóhely lejáratánál Martin meglepetést ígért, aminek a gyerekek visongva örültek. Odalent először csodálkoztak, aztán nem értették a dolgot. Időközben sajnos a férfi működésbe hozta az időzítőt, ami hat évre bezárta őket a föld alá...
Jane érezte, hogy gond van, kérte a férjét, hogy menjenek innen. Martin Hunter ekkor leültette a családját és elmondta az igazságot. Hozzátette, hogy biztos abban, hogy napokon belül kitör a háború, de ők mindenkit megelőzve biztonságban vannak. A kevés túlélő közé fognak tartozni, köszönhetően az ő zseniális előrelátásának és gondoskodásának.
A reakciók vegyesek voltak. Emily és Tom először nevettek, azt hitték, az apjuk csak viccel. Jane viszont sejtette az igazságot. Csúnyán összeveszett a férjével, amiből a gyerekek is rájöttek, hogy ennek a fele sem tréfa. Az első egy-két nap szinte sokkos állapotban telt. Jane megpróbált kijutni, segítségért kiabált és közben szitkozódva átkozta a férjét. A férfi azzal próbálta őket nyugtatni, hogy mesélt az általa többször is látott Másnap című filmről, amely plasztikusan ábrázolja egy esetleges nukleáris világégés következményeit. Azt hangsúlyozta, hogy ők most éppen megússzák a másnapot, sőt a harmadnapot, a negyednapot..., vagyis átvészelik az odakint átvészelhetetlent.
Szörnyű volt a tudat, hogy saját börtönükben voltak rabok, hat teljes évre. A gyerekek sírtak a barátaikért, Emily soha azelőtt nem vágyott úgy iskolába menni, mint akkor. Jane a munkáját siratta és a barátait. Martin egyre megszállottabb lett. A napok és hetek múlásával Jane rájött, hogy nem fogják őket megtalálni. Hiába is keresnék őket a rokonok és a barátok, ők egyszerűen megszűntek létezni ennek a világnak a számára. Saját, külön világot kaptak ezért cserébe, amely bizonyosan őrülettel kecsegtetett. Sőt, a nő biztos volt abban is, hogy a készletek sem lesznek elegendők, miáltal ott pusztulnak éhen, vagy szomjan. Esetleg valamilyen betegségben.
Idővel teljesen elhidegültek egymástól, csak négyen voltak együtt, de szinte nem is beszéltek. A gyerekek szellemi képességei szép lassan visszafejlődtek. Elfelejtették, amit eddig tudtak. Néha-néha sokkos kitöréseik voltak, rettenetes hisztizéssel, amelyeket követően hosszú napokig tartó teljes apátiába süllyedtek. Egyre jobban hanyagolták a tisztálkodást, nem figyeltek magukra és enni is éppen csak annyit ettek, hogy ne haljanak éhen.
Majdnem három év telt el, amikorra Jane is teljesen bedilizett. Addigra Martin már teljesen őrült volt. Magába fordult, halkan motyogva tervezgette a szabadulásuk utáni időt, amikor majd ők rakják le az alapját az emberiség vadonatúj társadalmának. A nőben a felgyülemlett gyűlölet egyszerre, hirtelen tört ki.
Felkapott egy kést és többször mellbe szúrta a férjét, aki azonnal meg is halt.
A gyerekek elkerekedett szemekkel nézték a borzalmas jelenetet, de egyikük sem tett semmit. Egyszerűen tudomásul vették a lehetetlent.
Jane ezután az őrültekre jellemző kacagásba fogott, abba sem hagyta fél napig. Utána unott mozdulatokkal feldarabolta a férjét és elhelyezte az egyik kiürült mélyhűtő szekrényben.
Az idő ezek után is ugyanolyan lassan telt, az anya és két gyermeke között lassan megszűnt minden kommunikáció. Vegetáltak egymás mellett, mintha élőhalottak lennének.
Aztán egyszer csak Tom lázas lett. Hiába adott neki lázcsillapítót az anyja, a gyerek többnapos szenvedés után meghalt.
Ő egy másik mélyhűtőben végezte, igaz, feldarabolás nélkül.
Ez már Jane-nek is sok volt. Sőt, egyenesen sokk.
Felvágta az ereit.
Csendben, szó nélkül távozott.
+++
Emily most abbahagyta a dúdolást. Lekászálódott az ágyról és odament az anyja holttestéhez. Nézte, nézegette egy darabig, mintha csak ismerkedne vele. Arca érzelemmentes volt, csak a szeméből patakzott a könny.
Tudta, mi a dolga. Elindult a konyhába, a legnagyobb késért...
Régen túl voltak már a másnapon. Túl voltak időn és téren.
Túl voltak mindenen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése