A férfi úgy tépte fel az ajtót, hogy attól lehetett tartani, kiszakítja a helyéből. Úgy állt meg a küszöb innenső oldalán enyhe terpeszben, kidüllesztett mellel, mintha csak jelre várna, hogy szembeszálljon akár Mike Tysonnal is. Szakasztott a fiatal Richard Gere volt.
A selyempongyolás nő riadtan fordult meg a szoba közepén.
– Frank! – lehelte meglepett kiáltásnak szánva. – Hát mégis visszajöttél?
– Nem élhetek nélküled – jelentette ki a szívtipró pasas, de még mindig valamiféle jelre várt.
– Jaj, Frank! Teljesen összezavarsz! – a nő látványosan összecsapta a tenyerét. – Miért nem adsz több időt?
– Mert nincs több idő! – kiáltotta szenvedéllyel az ajtónálló.
A pongyolás nő, aki akár Demi Moore kicsit korábbi kiadása is lehetett volna, ennél fogva fölöttébb jól mutatott, kiváltképp a vékony anyagú öltözékében, még őrlődött egy picit. A légy is érezhette, hogy csúcspont közeledik, mert nem zümmögött.
– Szeretlek, Frank! – kiáltott végre a Demi Moore-szerű jelenség és kitárt karokkal a Richard Gere imitátor felé libbent.
Annak sem kellett több. Elhagyta végre posztját és izomból átkarolta a nőt.
– Én is szeretlek, Abigail! Kívánlak, drágám! Megőrülök érted! – sorolta lelkesen, amit ilyenkor kell.
– Frank, tégy végre magadévá!
Az alkalmi Richard Gere erre már nem tudott mit mondani. Tenni annál inkább! Felkapta a nőt és úgy dobta a franciaágyra, akárha fehérneművel teli könnyű zsák lenne. A maga előtt erotikusan elterülő nő láttán egyre felajzottabb lett. Türelmetlenül cibálta magáról a ruháit. Pillanatokon belül megcsodálható lett izmos felsőteste.
Aztán szenvedélyes csóksorozatba forrtak össze. A csókszünetben lihegve folytatták a vetkőzést. Rövidesen már csak alsógatya díszlett a férfin, csupán egy fehér tanga a nőn. Látszott, itt bizony kiadós szeretkezés készül.
Készült.
– Állj! – harsant Colin Kline hangja, ő volt a rendező.
– Mi van? – fordult le a nőről a hősszerelmes morcosan és kócosan. – Mi a francért állítottál le? Szerintem szuperek voltunk.
– Szerintem is – csatlakozott a nő.
– Nem a jelenetről van szó – ingatta a fejét rosszkedvűen a rendező. – Linda, két úr keres téged. Sürgős az ügy, a rendőrségtől jöttek.
S mintha maga a rendező rendezte volna, végszóra betoppant a díszlet szobába két ballonkabátos férfi. Jelvényeiket megvillantották minden érintett felé, úgymint főhős, főhősnő, fővilágító, hangmérnök, sminkes és sokan mások.
– Ken Milow hadnagy vagyok, a társam Alan Rothenberg nyomozó – mutatkozott be a magasabb, aki ezzel az arcberendezéssel életunt magánzsarut is játszhatott volna egy krimiben: a rosszkedvű Bruce Willist idézte.
Rothenberg egyik filmsztárra sem hasonlított, az ő nem túlzottan fotogén ábrázata is komor volt.
– Mrs. Linda Bennett? – kérdezte Milow az alulöltözött főhősnőt mustrálva.
– Igen, én vagyok – biccentett zavartan a kérdezett, és balkézzel eltolta magától filmbéli partnerét, jobb kézzel pedig felmarkolta elhagyott pongyoláját.
– Fel kell tennünk néhány kérdést – jelentette ki a Bruce Willist idéző zsaru.
Linda lekászálódott az ágyról, majd vontatott mozdulatokkal felöltötte a selyemből készült ruharemekművet. A rendőrök tekintete tovább felhősödött ettől a cselekedettől.
– Mit óhajtanak? – kérdezte a színésznő hirtelen apátiába zuhanva.
– Szeretnénk tudni, hol járt tegnap este kilenc és tizenegy között? – firtatta Rothenberg.
– Nem tudom – felelte zavartan Linda.
– Nem tudja? – Milow felvonta a szemöldökét.
– A szobámban voltam, a szállodában. Azt hiszem...
– Azt hiszi?
– Nézze, nem voltam valami jól... – a nő idegesen a hajába túrt. – Mostanában nem vagyok valami jól.
– Megint ittál? – szúrta közbe kérdését szomorúan Kline, a rendező.
Linda lehajtotta a fejét és összébb húzta magán a pongyolát, holott már eddig is tökéletesen zárt volt.
– Ha iszik, kikapcsol. Nem tud magáról. Mióta magánéletbeli gondja van, azóta gyakran megesik ez – magyarázta a rendező. – Miért faggatják erről?
– Rossz hírem van – mondta erre Milow. – A hölgy férjét, Bernie Bennett urat tegnap este megölték.
Linda üveges tekintettel bámult a rendőrökre.
– És? – kérdezte helyette Kline.
– A szomszédok Mrs. Bennettet látták bemenni a házba – folytatta a hadnagy. – Erőszakos behatolásnak egyébként sincs nyoma. A gyilkos fegyvert megtaláltuk Mrs. Bennett kocsijában, abból hiányzott az a három golyó, amit az áldozatban találtunk. Az ujjlenyomatok megegyeznek a lakásban talált többivel, ami nem az áldozaté. Nem lennék meglepve, ha az Öné lenne, hölgyem. Sőt! Találtunk egy kiborult whiskys-üveget, természetesen ugyanazokkal az ujjnyomokkal. Jól tudjuk, hogy Ön, Mrs. Bennett leginkább a whiskyt kedveli, amúgy férfiasan?
Linda lemondó sóhaja igenlésnek hallatszott.
– A szomszéd elmondása szerint Önök sokat veszekedtek, és Ön többször megfenyegette, hogy megöli. Ami szebbé teszi a dolgot, a férje nagy összegű életbiztosításának kedvezményezettje még mindig Ön, hölgyem. Mindezek tetejébe nem tud elszámolni az idejével... Mit mond erre?
Linda fáradt tekintetét ráemelte.
– Nézze, hadnagy, valóban megígértem neki, hogy megölöm. Mi több, meg is fogadtam, hogy egyszer majd megteszem, ha elég erőm lesz hozzá. Nem tudják elképzelni, milyen zsarnok volt. Valósággal pokol volt mellette az életem, ezért is éltünk lényegében külön. Nem tudom, hogy megöltem-e, vagy sem. Nem emlékszem a tegnapi estére. Mindenesetre nem sajnálom őt. Az életbiztosítása egyébként nem nagyon érdekel...
Milow bólintott, mintha csak erre a félig-meddig beismerő vallomásra számított volna.
– Hölgyem, be kell jönnie velünk a kapitányságra. Legyeztetjük az ujjlenyomatokat, további kérdéseket teszünk fel!
– Rendben van – egyezett bele Linda és elvonult felöltözni.
©
Másnap reggel Colin Kline, a rendező egyre vörösödő arccal hallgatta Ken Milow hadnagy telefonját, végül bosszúsan lecsapta a kagylót.
– Mi van? – kérdezte az asszisztense.
– A francba! A jó büdös francba! Linda ujjnyomával volt tele a ház, a fegyver és whiskis üveg. Látták bemenni, sőt kirohanni is. Nincs alibije, de volt indítéka. A végén szinte már bevallotta, hiszen semmire sem emlékszik. Akár ő is lehetett, mondja... A rohadt életbe, tudod, mit jelent ez?
– Mit?
– Hát azt, hogy Lindát lecsukják. Ezzel neki is annyi, meg nekünk is annyi!
– Nekünk miért?
– Miért? Még azt kérdezed, miért? Hát kivonták a forgalomból a főszereplőnőt, fuccs a produkciónak! Megbukunk!
Az asszisztens némi töprengős állvakargatás után felderülő arccal a következőt javasolta.
– Tudod, mit? Játssza el Linda szerepét Carol, a dublőze. Szinte pont úgy néz ki és nagyon tehetséges. A nézők imádni fogják ezért. Ráférne már egy főszerep, hogy elinduljon a karrierje. Idehívjam?
Kline bólintott.
– Vállalnád? – kérdezte később a lelkesen mosolygó újabb Demi Moore-tól.
– Boldogan – jelentette ki a kérdezett. – Régi álmom vált ezzel valóra. Hiszen mit meg nem tettem volna ezért?
Azt már nem mondta ki, amit hozzágondolt: Ha tudnátok, hogy mit meg is tettem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése