Hét másodperc
David Hontrope, a titkosszolgálat osztályvezetője nagy műgonddal eligazította a halántékába lógó őszülő hajtincsét, szívott egyet az orrán és tekintetét jelentőségteljesen az asztal túlsó oldalán ülő férfira emelte. Hontrope megfáradt ötvenes férfi benyomását keltette, sörpocakkal, szeme alatt jókora táskákkal. Beosztásánál fogva ezzel együtt nagy tekintélynek örvendett.
- Hallgatom, Curtis - mondta az osztályvezető.
- Nos, uram, fontos jelentenivalóm van - jelentette ki Curtis McLean, a titkosszolgálat egyik legjobb ügynöke.
Ránézésre jelentéktelen férfi volt, csupa átlagos tulajdonsággal. Átlagos termet, átlagos arc, átlagos megjelenés. Egyszerűen semmi különös nem volt rajta külsőleg. Ha tettes lett volna, a szemtanúk egyike sem emlékezett volna vissza rá vagy ha igen, akkor mind másképpen írta volna le a külsejét. Szellemi kondíciói azonban jóval átlag felettiek voltak, zseniálisan tudott azonosulni a környezetével, ebben persze nagy segítségére volt a külseje is. Kaméleonnak becézték és ő volt az ügynökség első számú „téglája”, vagyis az, aki beépült a megfigyelt szervezetbe. Csakúgy, mint ebben az ügyben is.
- Kíváncsivá tesz, Curtis. Tehát rájött, mi folyik a Henderson Intézetben. Tudja, hogy mi az a kutatás, amit szigorúan titokban végeznek olyan költségvetési pénzekből, melyeket egészen más célokra igényeltek - Hontrope előrehajolt a karosszékében és mohó kíváncsisággal várta a választ.
- A James Hendry által vezetett team-be nem volt könnyű bekerülni, ahogy előző jelentésemben is vázoltam. Mivel új voltam az intézetnél, kezdetben gyanakodtak. Némi szerencsével és nagy kitartással azonban bejutottam. Nos, a gyógyászatban alkalmazott robottechnika projekttel, amire kiharcolták a költségvetésből a támogatást, jószerével csak falból foglalkoztak. Nagyjából akkora lelkesedéssel, mint amekkorával a börtönbeli rabok pucolják társaik után a vécét. A méla fedőtevékenységet csak akkor váltotta fel lázas munka, amikor szenátusi bizottságok látogattak oda. Akkor nagyban ment a porhintés, a fejesek persze benyelték a tudományos hókuszpókuszt. Ezalatt a csapat egy olyan robot-szúnyogon dolgozott, amely távirányítással észrevétlenül meg tudja közelíteni a célszemélyt, s mintegy szúnyogcsípéssel mérget tud juttatni a szervezetébe. Mókásan hangzik az, hogy „robot szúnyog”, ám nagyon is komoly dologról van szó. A politikusok, nagy hatalmú üzletemberek ma már nagyon jól vannak biztosítva, egyre nehezebb merényletet elkövetni ellenük. Egy merénylet, ha sikerül, ráadásul egyértelmű. Mindenki tudja, hogy gyilkosságról van szó. Ez nem biztos, hogy jó az elkövetőnek, neki sokszor elég lenne, ha a célszemély egyszerűen csak elhalálozna. Nem gyilkosság által, nem gyanakvást ébresztő közlekedési balesetben, hanem mondjuk... szívrohamban. Nos, a Hendry-team gépszúnyogja alig nagyobb az igazinál, egészen speciális elven működik, amibe most nem mennék bele, a műszaki részleteket a jelentésem tartalmazza majd. Fontosabb, hogy az ismeret birtokában megakadályozzunk egy küszöbön álló merényletet.
- Egy merényletet? - az osztályvezető elképedt. - Miféle merényletről beszél?
- Mindjárt, uram, rögtön rátérek arra is. Annyit még el kell mondjak a gépszúnyogról, hogy kis méreténél fogva alig észrevehető, talán egy kisebb légyhez hasonlít. Harminc-negyven méteres körben vezérelhető egy egyszerű, tenyérben elférő szerkezettel. Ennek az elvét is tartalmazza majd az írásos jelentés. Nos, a mi szúnyogunk visz magával egy icipici tartályt, amit az áldozatra ereszkedés után, egy „csípés” formájában kiürít. A tartályban egy speciális méreg van, nagyjából hét másodperc alatt jut el a véráramban a szívhez, s annak azonnali megállását eredményezi. Ezután a csekély mennyiségű méreg felszívódik, és a boncolás már csak a szívroham tényét tudja megállapítani, az okát már nem.
- Ez szörnyű! - horkant fel Hontrope. - Lehet védekezni ellene?
- Kétféleképpen. Egy: erősen figyelünk, hogy nem zümmög-e valami a fülünk körül... Nos, uram, szerintem a célszemélyek partikon, fogadásokon vagy éppen ünnepeken elég elfoglaltak ahhoz, hogy nagy zajban ilyet észrevegyenek. Kettő: a csípést követő hét másodpercen belül be kell venni az ellenszérumot... Kétlem, hogy egy parányi szúnyogcsípés után bárki ellenszérumért szalajtsa a személyi titkárját. Egyfelől eszébe sem jut, másfelől természetesen ideje sincs rá.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy gyakorlatilag nem lehet védekezni ellene?
- Csak úgy, ha megelőzzük a bajt, mint ahogy most is tesszük. Most jön a lényeg! A csapat megbízást kapott egy szervezettől Roger Manetti szenátor meggyilkolására. A szenátor holnap ünnepi beszédet mond egy árvaház átadási ünnepségén, ott akarják kipróbálni a szúnyogot. Értesítenünk kell a szenátort és meg kell szervezni a banda leleplezését!
- Így van, Curtis, remek munkát végzett! Most azonnal elmegyünk Manetti szenátorhoz és értesítjük.
- Elmegyünk...? Úgy érti, maga meg én?
- Természetesen. Velem kell jönnie. Egyrészt mert magáé az érdem, másrészt pedig maga ismeri legjobban az ügyet.
§
Roger Manetti éppen olyan volt, mint a filmeken a szenátorok. Elegáns, jól fésült és mértéktartó. Talán a szakmája miatt, de lehet, hogy a koránál fogva nem lett túlságosan feldúlt attól, amit Hontrope-tól és McLean-tól hallott.
- Érdekes - csak ennyit mondott.
- Szenátor úr, nem fél? - kérdezte meglepetten a titkos ügynök.
- Nézze, fiam, hatvanöt éves vagyok, láttam már elég szemétséget életemben. Meg is fenyegettek már jó néhányszor, és még most is itt vagyok. Ez az egyik dolog. A másik dolog, hogy ennyi élettapasztalat után az ember már el tudja dönteni, hogy hová álljon. Ért engem, Mr. McLean?
- Hogy egészen őszinte legyek, szenátor úr, nem - ingatta a fejét Curtis.
- Ne aggódjon, pillanatokon belül meg fog érteni. Maga zseniális fickó, sajnos túlzottan is az. Ezért aztán a sors úgy hozta: el kell tűnnie a színről.
- Még mindig nem értem, miről beszél, uram.
Manetti és Hontrope cinkos mosollyal összekacsintott.
- Mr. McLean, maga olyan dologba ütötte az orrát, amit nem lett volna szabad - folytatta a szenátor. - Igaz, maga végtére is egy titkos ügynök, tehát munkaköri kötelessége kíváncsiskodni és leleplezni. Nem is hibáztatom ezért, sőt őszintén bevallom: sajnálom is magát. A helyzet viszont az, hogy a henderson-intézeti kutatások mögött én állok. Én rendeltem meg a gépszúnyogot. Mr. Hontrope volt olyan kedves, hogy a segítségemre volt némi honorárium fejében. Magát küldte beépülni a szervezetbe és figyelte is minden lépést. Természetesen az intézetben is tudták, hogy maga kicsoda valójában. Így érhettük csak el, hogy lelkesen dolgozzon a leleplezésen, de természetesen csak titokban. A titkosszolgálat is védve volt, hiszen lázasan dolgozott az ügyön. Csupán sajnálatos baleset, hogy az az egy ember, vagyis maga, hal meg időnek előtte, aki tudott erről a projektről. Nézze, ma már fiatal korban is érheti az embert szívroham...
- Csak nem rajtam akarja kipróbálni a szúnyogot? - kérdezte elhűlve McLean.
- Okos fiú maga. A kezemet most nem látja, de éppen most engedem magába a szérumot - vigyorgott elégedetten Manetti.
Curtis McLean ebben a pillanatban azt érezte, hogy valami belecsíp a füle mögötti részen a bőrébe.
Az első másodpercben arra gondolt: milyen morbid az élet. Éppen az próbálja ki rajta a műszert, akit meg akart menteni.
A második másodpercben eszébe jutott a felesége, aki már alig várja, hogy viszont láthassa.
A harmadik másodpercben eltöprengett azon, milyen ígéretesen indult a karrierje és milyen perspektívák voltak még előtte.
A negyedik másodpercben a munkatársaira gondolt, kedvelte őket. Majdnem mindegyiket...
Az ötödik másodpercben az áruló Hontrope jutott az eszébe. Megvetés áradt szét a lelkében.
A hatodik másodpercben egy gondolat erejéig az elmúlás fájdalma is felködlött benne.
A hetedik másodpercben a szívéhez kapva elterült a földön.
- Működik a szúnyog - mondta Hontrope-nak vigyorogva Manetti. - bevethetem végre politikai ellenfeleim ellen. Maga pedig megkapja a jutalmát, Mr. Hontrope.
- Öröm volt együtt dolgozni Önnel, szenátor úr - az osztályvezető júdási mosolyához kissé meg is hajolt, amúgy szertartásosan.
- Elnézést, hogy félbeszakított ezt a bájos idillt - szólalt meg McLean holtteste, majd könnyedén felállt és leporolta az öltönyét.
A két összeesküvő tátott szájjal, halálra vártan figyelte a jelenséget.
- Ne ijedjenek meg, uraim, ez nem egy feltámadás! - mosolyodott el lazán Curtis McLean. - Csupán egy kis színjáték volt. A próbaszúnyogban nem az a bizonyos szer volt, azt már kicseréltük. Nálam van viszont egy jó minőségű diktafon, amely sztereóban vette a maguk beismerő kis beszélgetését. Ráadásul a belső elhárítás emberei az ajtón túl csak arra várnak, hogy behívjam őket. Régóta gyanakodtunk magára, Mr. Hontrope, ezért csapdát állítottunk. Érti? Nem maga állított nekem csapdát, hanem én magának. Szerintem nagy különbség. A szenátor úr is gyanús volt nekünk, hát őt sem tévesztettük szem elől. Erre a kis előadásra természetesen azért volt szükség, hogy saját szavaikkal dicsekedjenek el a magnószalagon erről a szennyes összeesküvésről. Én jól szórakoztam. És Önök?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése